Annak, hogy az ember beteg, és 10 percenként a wc-re rohangál, számos negatív hatása van. De ne legyünk borúlátóak, nézzük a dolgok napos oldalát: legalább van idő gondolkodni, hovatovább még posztolni is.
Jó ideje érlelődik bennem egy poszt a művészetről, pontosabban a művészet- és kultúrpolitikáról. Egy barátom blogján olvastam véleményét, ami felvillanyozott, foglalkozzak a témával, hiszen némileg hazai pálya is Apám révén.
Két alappillér van, amire építkezhetünk: 1: a művészetben semmiféle rendszerváltás nem történt. 2: mikor kevés a pénz, mindig a kultúrától vonnak el először. A másodikkal kezdve: ezen lehet siránkozni, de akkor mondjuk el, hogy mitől vonjunk el inkább? Nyugdíj? Pedagógusbér? Egészségügy? -Iskolatejet és lélegeztetőt már nem is merek írni- Azért a kultúra mindig az elvonások első célpontja, mert az nem annyira életbevágó, mint a többi. De árnyalva kissé a képet. Alapvetően azért nem nehezményezem a kultúra megszorításait, mert amúgy sem a művészhez jut el a pénz. Egyszerű példa, amit ismerek is: Operaház. A legnagyobb költségvetéssel működő kulturális intézmény Magyarországon (bocs... egyenlőre még a magyar Köztársaságban). Mivel több milliárd forint szétosztásáról van szó, teljesen természetes és magától értetődő, hogy a vezetője politikai alapon lesz kinevezve. Kis kitérő:
Ne legyünk álszentek! Mert tudom, hogy sokakban felmerül a naiv kép: miért nem szakmai és művészeti alapon választják a kulturális intézetek, színházak, Operaház vezetőit?! Bullshit! Ad 1: Mindkét (3) oldalon vannak tehetséges emberek, vezetők. Bár a balosok szeretik úgy beállítani, hogy természetesen ők a szakmaiak, a felkészültek stb... a többi, aki nem mszp-szdsz kötődésű, az mind büdös lábú suttyó. Faji kérdéseket itt nem feszegetnék... ... ... messzire vinne. Ad 2: az viszont igenis politikai döntés, hogy melyik oldalhoz kötődő művészetet támogatjuk jobban, ha tetszik tesszük main stream-é, és hogy kiket, melyik művészeket toljuk előtérbe. Példa: nem kell középszerű vendégművészeket hívni énekelni az operaházba, mikor legalább olyan tehetséges a magyar feltörekvő fiatal operaénekesek várnak előadás nélkül a sorukra. Eddig ez volt a gyakorlat. És hogy ez változzon, ahhoz politikai alapon kellett változtatni a vezetőségen. Vagy a színház esetében: politikai alapon kell eldönteni, hogy mi a main stream: buzipedofil liberálszínház, vagy magyar klasszikus dráma. Igény van mind a kettőre.
Visszatérve. Alapvető probléma a következő. Mivel politikai alapon lettek kiosztva a pozíciók, mindenki hozta a maga klientúráját. Ezzel semmi baj. Az már inkább baj, hogy mikor váltás volt, a hivatal ott maradt. Lefordítva érthetően: Kinevezték a főigazgatót. Ő létrehozott egy (al)igazgatóságot, ahová beültette az emberét. Lecserélték a főigazgatót, jött a következő, mást ültetett az aligazgató helyére, és létrehozott még egy igazgatóságot. Mindenki létrehozott egy plusz igazgatóságot. Mikor elvonások voltak, akkor a műszaki személyzetet, majd a művészeket bocsájtották el, nem a bürokráciát. Így jutottunk el oda, hogy 2010-re több volt az igazgató, mint a balett-táncos. No comment. Nos. Az a baj, egyetértve pajtásommal, hogy mivel szegényednek az emberek, nem tudnak kultúrára áldozni. És még hülyébbek lesznek. Ördögi kör, ráadásul a kultúrára fordított állami pénzek jelentős része meggyőződésem szerint nem jut el oda, ahová kéne.
Pro primo (1-es pont): nem volt rendszerváltás. Ezt én nem tudom annyira megítélni, csak a tévében sokan elmondják, akik illetékesek. Tehát nekik az a véleményük. Azt azonban látni vélem, hogy: a művészet egy zárt kör. Politikailag, sokszor pedig tetszik-nem tetszik származásilag. Van két tehetséges festő, az egyik a belvárosban állíthat ki, és adhatja el a képét 400 ezer forintért, a másik a külvárosi lepukkant galériába könyörgi be a képeit, amit ha megvesznek, jobb esetben kap érte 30 ezret. Kettő között nem a tehetség és a szorgalom dönt egyik javára, hanem hogy kit ismer és ki az anyja. Zárt kaszt. Ők mondják meg, hogy ki lehet main stream művész, és ki nem. Ők fingják nekünk a passzát szelet (megmondta már Menyhárt Tamás is). És ennek a monopóliumnak lassan kezd vége lenni. És ettől ők fel vannak háborodva, rettegnek, antiszemitizmust kiabálnak. Kinevezték a Dörner-Csurka párost! Úristen! Tüntetnek! És akkor mi van? Tüntessenek! Gyűjtsenek aláírást! Már nem annyira fontosak kulturális ellenfeleink, hogy ettől be kéne rezelnünk. Az az igazság, hogy nem nagyon szeretem a színházat. De ezután a felhajtás után százas, hogy el fogok menni az Új Színházba!
Azért a fidesz kultúrpolitikájától nem vagyok elragadtatva: lásd Alföldy, L Simon László versei, stb... de az irány jó. Ez nem megy egyik napról a másikra. (mint a bolsevikoknak, igaz, ők kitelepítéssel, internálással és kivégzéssel jóval rapidabb megoldást találtak.
Összegezve: kulturális téren harc folyik 2 oldal között. De ez így van 150 éve. És jelzem így van a világ minden pontján.
Új kommentek